Közben meg elkezdődött az ingóságok eladogatása. Az E-Mu párt meghirdettem vagy három napja, semmi reakció sehonnan, látszik, hogy van valami, v-vel kezdődik, a többi részét elfelejtettem, mert mostanában nem szajkózták eleget. Kicsit kezdek aggódni, eddig azthittem, különleges transzcendenciális erőkkel rendelkezem motyóeladás tekintetében, három nappal a hirdetés feladása után már toporogni szoktak a lépcsőházban az érdeklődök, most meg hiába nézegetem a gmailemet félóránként, csak a studio-l, meg az IDM lista küldözgeti a leveleket, előbbi ráérősen flame-elgetve, utóbbi meg az éppen aktuális töltsdle-hallgasdmeg-úgysehallasszrólatöbbet jellegű felhívásokat, meg hogy milyen live act lesz ma/holnap este Londonban/ Texasban / San Francisco-ban (kösz). Nagyon szeretem ezeket a ládákat, fáj is érte a szívem rendesen, hogy el kell adjam, dehát mit csináljak vele a kollégiumi szobában ( kopkop), nyolc stúdió szomszédságában? Be kell látni, nem lesz rájuk tovább szükségem. Régen azthittem, az a legroszabb az eladásban, hogy a nyakamra járnak a potenciális vevők, ide a lakásra, de most rá kellett jöjjek, hogy sokkal rosszabb, ha egyáltalán nem jönnek.

Vigyétek vigyétek vigyétek!

A hirtelen felindulásból vásárolt Epiphone bass-om-amit egyébként életem egyik talán legrosszabb döntése volt megvenni, mert mondhatni nem egy nekem való darab- pedig ma délután a Vintage-ben landolt, mint bizós termék. Mivel elég hülyecsalogató kis teste van, mondhatni ő a basszusgitárok Voksán Virágja, reménykedem, hogy sikerül elsóznia a fiúknak, mert bizony hozzá kellene férnem a benne álló pénzemhez.

A tököm se gondolta volna, hogy ennyi nyűg van egy rohadt disszidálással!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.