...egy hónap múlva indulok. A helyzet úgy áll így a költözés előtt négy héttel, hogy jelen pillanatban nem tudok mást tenni, mint ülni a seggemen és várni, és várni, várni, várni, várni. Mert amit tudtam, azt elintéztem. Ilyen VISA, olyan devizaszámla (mindig is érdekelt néha gondoltam is rá, hogy vajon véletlen-e ez a visa-deviza dolog), Diákhitelközpontzéerté és volt iskolám elküldése a kékkupakosba versenyzongorástul-mindenestül, és hoppá, befizettem a BKV-nak az elmaradt tartozásomat. Hozzá tartozik, hogy diszkont áron (ez lesz a fiam neve), mert ugye a szemét bliccelő utas miatt tart itt ez az ország, a BKV pedig valószínűleg úgy akarta felkorbácsolni a fizetőkedvet és belemarkolni egy isteneset a lógósok lelkiismeretébe, hogy figyelem, ha befizeted a háromcsilliárd forintos tartozásodat július végéig, 20%-ot elengednek. Ja, és leírod százszor, hogy nem bliccelek többet. Valószínűleg valaki reggel a tükörbe nézett az Akácfa utcában, majd konstatálta, hogy nahát, nahát, az utolsó vasunkat is elszórtuk a színháztúrára és arra a pofás kis Audira a Valter feleségének, majd miután utasította Klárikát, hogy ha befejezte a gobleinezést, legyen szíves törölni a múlt havi utaspanaszokat, rájött, valamivel rá kéne venni ezt a sok kis tetűt, hogy fizessenek. A kis tetű, aki jelen esetben én vagyok, meg fizet. Az egy dolog, hogy november óta egy büdös felszólítást nem kaptam, még egy böfögést se, ha nem találom meg a minden jóval leöntött, nyúl által egyedi formájúra alakított csekket, gondolom egyszercsak jött volna egy levél úgy december tájékán, a család meg nagyon örült volna, hogy még a La Manche másik oldaláról is micsoda meglepetéseket tudok okozni.

El kellett menni nyelvvizsgázni is, mert nem elég/nem jó az a másik három, ami már van, nem, nem, legyen egy negyedik is, az a tuti.

Természetesen mint eddig mindig, most is halál nyugalomban csoszogtam be a vizsgára, még félig aludtam, örültem, hogy egyáltalán átvettem a donáldkacsás pizsamanadrágomat farmerre, aztán mikor leültem a gép elé- igen, mert én csak azt hittem, hogy ez ilyen megszokott, természetesen elvetendő, felesleges, kis hatásfokú papír-ceruza alapú dolog lesz, végülis az istenit, 2009 van, közben meg internet bézd vizsga volt. Érdekes állatfaj ez. Próbált már valamelyikőtök beszélgetni egy CRT monitorral...?

Hát rábasztam, kedves gyerekek, mert egy TOEFL vizsga nehéz. Kevés idő, sok szöveg- de neeeem, nem is az a baj, hogy sok szöveg, hanem hogy hol a harcsa kölykének a volt szomszédjának a pirosszegélyes tangabugyijában kellene érdekeljen engem az ideiglenes tavak flórája és faunája? Reggel fél tíztől délután kettőig ott ültem egy lepukkat monitor előtt, és az ebből adódó, egyre súlyosbodó fejfájásom eltörpült amellett a leírhatatlan unalom mellett, ami a hatalmába kerített. Már attól féltem, hogy- ahogy Ferkó mondaná, ha mondaná- mire kijövök, annyira unalmas leszek, hogy nem töröm meg a fényt, nem lesz árnyékom. Bizonyára tudatlan vagyok és szűklátókörű, ja igen, és bunkó is, de sosem értettem, hogy attól, hogy egy vizsga papíron academic, miért a legéletszerűtlenebb, legnevetségesebb, legérdektelenebb témákat- szituációkat kell a hajuknál fogva előrángatni? Ezeket a teszteket valami 1970-ben lopott tölgyfa íróasztal alsófiókjából szedik, vagy mi a tököm (tudom, tudom, a hetvenes évek igenis izgalmas volt)? 

Így aztán többszörösen is áldom az eget, hogy nem kell mégegyszer mennem, mert ha magamhoz képest botrányos is lett az eredményem, az iskola elvárásaihoz viszonyítva bőven jó, modhatni fölételjesítettem (tényleg minden hülyét felvesznek, ez olyan, mint a BME..). Ha mégegyszer kellett volna mennem, most komolyan, nem azt a harmincikszezer forintot sajnáltam volna, meg a koránkelést, meg a kudarcot, hanem attól állt volna fel a szőr a hátamon, hogy ott kell ülnöm megint négy órát. Ezekkel a feladatokkal. Él magamról egy olyan kép még az előző vizsgáról, hogy ülök a széken, félrebillentett fejjel, folyik a nyál a szám szélén, a szemeim befele bandzsítanak úgy 45 fokos szögben és ktkatóniába zuhanva csak annyit tudok elmondani, hogy 'bá-bá-bá-bá-bá-bá'. Igen, tudom már, a munkanapjaimra emlékeztet!

Szóval túlesve banki ügyintézésen, bürökrácián, BKV-n, nyelvvizsgán, most ülök, és vakarom a tökömet. Jobb híján azzal tengetem a napjaim, hogy félrészegen összetöröm a biciklit, aztán rohangálok vele a szerelőhöz. És közben várok. Várok, hogy legyen hajlandó kommunikálni velem az iskola, hogy végre megtudjam, lesz-e kollégiumi szobám, vagy tényleg kibérelhetek egy sarkot egy kellemes kisvárosi, klímás, északdéli fekvésű, ablak melletti, tengerre néző aluljáróban.

Épeszű ember erre azt mondaná, hogy hát akkor itt a lehetőség eljárni bulizni. De nem. Ha figyelmen kívül is hagyom ennek anyagi akadályait, akkor az van, hogy nincs kedvem. Mert ez most egy tranzit. Már nemigen kezdek bele semmibe, mert úgyis elmegyek, és ez az eszme már a mindennapi apróságokba is beleette magát. Nincs kedvem az emberekhez. Most éppen az van, hogy akármennyire is aggódom, talán még egy kicsit félek is, türelmetlenkedem.

Mostmár mehetnénk is akár....

Imádok mindent túlspekulálni, teszem hozzá.

Hülye, aki végigolvasta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.