Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy megvannak a repülőjegyek, habár valami pofátlan áremelkedést tapasztaltunk, három nap alatt gyakorlatilag duplájára emelkedtek az árak, na de legalább vissza tudok jönni azzal a géppel, amivel szülők, és szeptemberben meg ki tudok menni egy másik létező repülővel. Az ugye más kérdés, hogy ebben az esetben egyedül költözöm (legalábbis most úgy néz ki...), ami kevésbé szimpatikus, tekintve, hogy Lutonról bebumlizni a Waterloo-ra két metróátszállás, és akkor a vonatozásról még nem is beszéltem, mindezt egy fél háztartással, kilenc csirkeketreccel és egy akciós villanyoszloppal a hátamon kellene abszolválni. 

A lélektani aspektust se felejtsük el, mert az mindig van, legfeljebb nem szívesen beszélek róla (problémamegoldásból egyes alá). Volt ugye ez a kis meglepetés, hogy nem ott és nem akkor és nem úgy lesz ez, mint ahogyan meg lett hirdetve ( azzal vígasztalom magam, hogy az itteni egyetemeknek is vannak legalábbis megkérdőjelezhető húzásai), én meg hirtelen halálra rémültem a felvillanó gondolattól, hogy esetleg nem tudok kiutazni. Hogy itt kell maradnom. És őszintén szólva ha egyszercsak erről lenne szó, hát fogalmam nincsen, hogyan kezelném le (ülnék a sarokban, rágnám a körmömet és sírnék. Vagy berúgnék, az amolyan univerzális megoldás).

És egyáltalán nem vagyok nyugodt. Úgy tekintek erre a hat hetes időszakra (mához- bocs, tegnaphoz pontosan hat hét, ami ezervalahány óra, szülő kiszámolta a vacsoránál, nem emlékszem pontosan, mert vagy a kajámmal, vagy a sörömmel lehettem elfoglalva), hogy túl kell élni. És most kivételesen nem az unalomra gondolok, hanem az aggodalomra. Hoy nehogy megint kiderüljön valami, nehogy megint boruljon a terv. Remeg a gyomrom minden egyes alkalommal, ha levelet kapok az iskolától, és rendszerint visszafojtott lélegzettel olvasom végig a gyakran tökéletesen lényegtelen szöveget.

Persze ez a plusz egy hónap valahol még jó is, hiszen amint megtudtam, hogy nem eszik azt annyira forrón költözésileg (újabb nyelvi asztalborogatás, hurá), persze azonnal elkezdtem tervezgetni, miféle mocsokságokat fogok művelni a hátralevő időmben, mondanom sem kell, már hozzá is láttam az életem esszenciáját képező balhék előkészítéséhez (igen, megrögzött bajkeverő vagyok). Ha a saját görénységemen kívül akarnék valami elfogadható indokot is találni, akor azt állítanám, hogy ez legalább egy kicsit elvonja a figyelmemet a szűkölésről, homlokmozizásról és pánikkeltésről.

Azthiszem akkor fogok megnyugodni, ha beiratkoztam, már megvettem az első növényt a szobámba, odaégettem az első vacsorámat és beállítottam a biciklit a komód mellé az ajtóba.

És mivel a postnak ugyan vajmi kevés köze van a repüléshez, de mégis reptéri asszociációval kezdődött, íme az aláfestőzene. Londonból hazfele, lázasan, tüszős mandulagyulladással ezt hallgattam a repülőn, és néztem-néztem a felhőket, Barnának meg üzenem, hogy Tündérország 13 000 m magasan van.

Jaj, de mocskos hosszú lesz ez a hat hét....

(éljenek az embedkódok)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.