Abbey Road
2009.08.14. 21:54
...mert tavasszal ki kellett hagyjam, olyan beteg voltam. Most egy kicsit kevésbé voltam beteg, úgyhogy a csomagok biztonságba helyezése után nem volt mit tenni, irány Westminster!
Egy kőfalon ücsörögve azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen mennyire lehetetlen ez az egész zebra-kultusz. Hogy egy gyalogátkelőnek olyan misztikumot tudott kölcsönözni egy lemez, hogy nem csak az évfordulókon, de mindennap több raklap turista masírozik át rajta vigyorogva. De tényleg, hihetetlen forgalma van, és ami külön bájos benne, hogy nem csak a sok hülye turista, de az egyébként őshonos lakók is mosolyogva, élvezettel sétálnak át rajta futás, kutya- és/vagy gyereksétáltatás közben, vagy bevásárlásból hazafelé. Mindenki mosolyog, mindenki Ringo Starr és mindenki George Harrison és Paul McCartney.
Az autósok kétféleképpen reagálnak: az egyik fele vigyorogva megáll, amg a sok degenerált lefényképezteti magát a zebrán, a másik felének pedig- jegyzem meg, joggal- tele van a fasza, hogy nem lehet közlekedni a sok hülyétől, és belefejel a dudába.
Aki épp nem sétafikál a zebrán, oda-vissza, menetelve, vagy csak úgy, az a padoknál ücsörög és nézi a többi hülyét. Egy valódi pár négyzetméteres Woodstock ez, kéremszépen! Ennek a hangulatnak aláadott még az is, hogy szülők a kőfalon ücsörögve elkezdték megenni az otthonról hozott szalámis zsömléket, amin a többiek meg marha jól szórakoztak, én meg hol röhögtem rajtuk, hol szégyelltem magam, na, megjöttek a magyarok, bazmeg.
Szintén itt található a híres üzenőfal is, amire aztán minden és mindenféle színnel fel van írva, amit csak el tudtok képzelni. Nem volt nálunk toll, de szerzünk egyet, és hétfőn visszaosonunk firkálni mi is, mert az Abbey Road-nak azért illik üzenetet hagyni, ha már ottvagyunk, ugye.
És aki aggódott volna, hogy elfeledkeztem magáról a stúdióról, azt megnyugtatom, hát hogyakurvaéletbe felejtettem volna el?
Bemenni nem lehet, ráadásul éppen hangszert cipeltek be-ki, jó nagy felfordulás volt, szóval csak egy lesifotót tudtam készíteni. Szülő mondta is, hogy ha minden jól megy, én bizony itt fogok dolgozni.
Persze fater. Igyál inkább mégegy sört.
Á, fura ez. Azt, amit az Abbey Road 3 jelent, nem lehet megfelelően interpretálni. Ez valószínűleg csak azok számára érthető, akik már voltak ott, és neadjisten még a modern zenetörténethez is konyítanak valamicskét.
Komolyan mondom, aki teheti, sétáljon el egyszer ahhoz a zebrához. Ha a Yellow Submarine-on és a Hard Day's Night-on kívül nem is ismer más Beatles számot, akkoris egy nagyon különleges, és hát nem találok rá jobb szót, bájos élmény. Márpedig ha én, az örök cinikus szemétláda ilyet mondok, akkor abban tényleg van valami. Látni azt a rengeteg, ki tudja milyen országból szakadt vadidegent, ahogy fényes nappal hülyét csinálnak magukból pár percre a közúton, hogy átsétálhassanak azon a zebrán. És senkit nem zavar. Mindenki mosolyog a másikra, mindenki fényképez mindenkit, mert a Beatles, az valahogy mindenkiben közös, a sarki suttyó deszkásokban, a Sainsbury-s pénztároslányban és a Trafalgar-i bankárban is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ezt böfögtétek ide