Na hát, na hát, az volt, hogy ma kellett ugye beiratkoznunk. Elindultam szépen a többiekkel, ültünk több, mint négy órát a mindenféle beavató előadásokon, majd amikor rám került a sor a további egyórás sorbanállás (-ülés) után, akkor kiderült, hogy ööö, igen, szóval bennevagyok a rendszerben, de kurvára nem tudnak becsekkoltatni, valamiért nem engedi a rendszer. Gyere vissza holnap!

Na mostmár azt a kotidzscsízzel kivert vörhenyes pörgefaszát az összes hülye britnek, hogy mindig, de mindig, de mindig van valami kavarás, nemtudom és/vagy gyerevissza. Komolyan kezdem azthinni, hogy én már az életben soha nem fogok tudni beiratkozni ide.

Szóval a mai nap úgy, ahogy van, megint el lett baszva, kicsit a többiekkel is tele lett a tököm, kiváltképp Alex-szel, aki iránt még mindig sikerül tápláljak valami húdeutállak-attitűdöt. Megismerkedtem- jó, igazából még tegnap éjszaka, de arra már ki emlékszik- a szakomon tanuló másik lánnyal (így már ketten vagyunk), Kiarával, aki rezignált és alkoholista, a vállamig sem ér, londoni és egyébiránt aranyos, valamint Ashly-vel, aki nem lány, mert nem Ashley, hanem fiú, mert máshogy írja a nevét (ezek az angolok tényleg elmebetegek, most képzeljétek el, ha a Béla férfi, a Bíla meg női név lenne... bár a Béla egy ritka négybetűs női név, tartja az ősi román mondás, na most próbáljátok meg követni, mi a picsáról beszélek).

Szép lassan besötétedett hálistennek, úgyhogy végre-valahára elindulhattam bringázni. És  össze sem vertem magamat, mert nem rögtön taiwhip-eket akartam csinálni, úgyhogy ma este igen vicces módon biciklisgimnasztikáztam, egyensúlyozgattam jobra-balra és a kötelező és halálunalmas és még mindig csak tizenöt centit jön fel a hátulja-bunnyhoppokat csináltam a táskám felett. Úgy másfél órán keresztül. Közben meg majd összepisiltem magam, mert valami állatot éppen megölt egy másik állat úgy száz méterre tőlem a bokrokban, nem akarom tudni, ki/mi harcolt kivel/mivel, de elég durva hangja volt (horzsolt, bazmeg, horzsolt!). A részleteket fedje jótékony homály, ámen. Persze ilyenkor nem tud elg hangos lenni semmilyen dubstep vagy halálmetál, mert az ember csak a furcsa hangokra tud koncentrálni. Whatever.

És ugye a kreativitás érték, úgyhogy ha már úgysem használom a lámpákat (jaaa, ööö, DE!), némi LED-világítással megtámogattam a kijelölt akadályt, hogy legalább lássam a vaksötét parkban, egyáltalán mit kellene átugorjak.

Hazafele kényelmesen tekertem, volt időm gondolkodni. És rájöttem, mi az, amihez nem tudok hozzászokni.

...a kényszer hiánya.

Mert én világ életemben csináltam valamit. Hol lovakat kergettem, vagy ők engem, hol karddal szaladgáltam, de egy közös mindig volt ezekben: mindig időre kellett ottlenni, mindig meg volt határozva, mit kell csinálnom, mikor, hogyan és miért, és már az is probléma tudott lenni, ha én más miatt csinálom. Mindig más irányított. És most csinálok valamit, és folyamatosan rajtakapom magam, hogy hú, el kéne indulni már a bringával, hú, már nyolc óra, hú, már kilenc óra, hú, most sötétedik, hú, hú, hú, de nincs is kedvem menni. Ezen elkezdek görcsölni, aztán pár perc után becsöngetnek, hogy...és ki a faszt érdekel? Hát ezaz. Én vagyok, aki megszabja, mikor és mennyit megyek szétcsapatni magam (és/vagy a bringámat, most például a hajtókarnak van igen-igen vicces hangja, azthiszem emlékszem is, mikor vágtam földhöz), én szabom meg, hogy mit csinálok.

Nem irányít senki.

És senki sem néz rondán, ha nem megyek le az utcára, mert hideg van, mert meleg van, vagy mert inkább szeretnék összebújni a plüssmacimmal, kakaót inni és a Predátort nézni.

Senki nem ugat bele, hogy rossz helyen van a lábad, az úgy nem jó, ez így nem jó, csináld máshogy, meg különbenis, mi a faszt keresel te itt, menjél inkább erobikozni.

Azthiszem Ivánfi Bazsi mondta pontosan erre a dologra, hogy tökmindegy, mit csinálsz és mikor,

mert az utca mindig ott lesz.

Nehezen szokom meg a szabadságot. Folyton várom, hogy következménye legyen annak, amit teszek, vagy nem teszek, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nincs. Mert az egyetlen ember, aki mérges lehet rám azért, ha nem toltam le a picsámat a parkba, az én vagyok. És ez egy teljesen másik helyzet, mint mikor valami messzirőljöttaztmondamitakar alak kijelenti, hogy ő előrébb van nálam, és ezáltal feljogosítva érzi magát arra, hogy engem navigáljon, (ki)oktasson (tudom, tudom, a tanárokat tisztelni kéne, de az utóbbi pár évben erről sikerült leszoktassnak).

És ha már itt tartunk, nekem mindigis kitartásra volt szükségem. Hát most megkapom. Mert engem senki sem fog megtanítani semmire, mert most mindenre magamnak kell rájönnöm, csak és kizárólag saját magamat tudom ránevelni, hogy ha pofáraesek is a betonon, visszaszálljak a tetves dróthalmazra és mégegyszer, és mégegyszer, és mégegyszer pofáraessek, amíg egyszercsaknem sikerül.

Amellett boldogabb vagyok. Ma egésznap gyilkolni tudtam volna, de mire visszaértem a parkból, egészen mosolygósra vettem a figurát. Mert tetszik, hogy haladok valamerre, a saját akaratomból, és még ha nem is tudom egyelőre feldolgozni, de a saját ritmusom és a saját káromon tanulva.

Igen, tudom, hogy ez most egy szép monológ lehetne akár az én egész ittartózkodásomról is, de vannak az életnek amolyan indikátorai- aki ismer, az már találkozott eme szavajárásommal, úgyhogy kijelenthetem, a BMX is csak egy sajátos aibu-, amik felnagyítják, láthatóvá teszik azokat a dolgokat, amit az ember nagytotálban észre sem venne, de legalábbis nem tudna szavakba önteni.

..jól elkanyarodtam a témától. Nembaj.

Á, igen, és mikor már gurultam be szépen a koliba, ki jött szembe, na ki jött szembe? BMX Guy! (ez most itt kurva bénán hangzik, de aki nézett elég How I met Your Mother-t, az még emlékezhet Food Guy-ra, Toy Guy-ra és Fantasy Guy-ra)

Ő is bringán, meg én is. Na, ennek a jelenetnek a megértéshez pedig Simpson-családot kellett eleget nézni, tessék felidézni /utánanézni annak a jelenetnek, amikor Maggie baba meglátja az ablakból az egyszemöldökű kisbabát.

Egy hosszú-hosszú pillanatig szemrevettük egymást, mondhatni, méricskéltünk, csak olyan kíváncsi ellenségeskedéssel (azthiszem a tökéletes szó erre úgy hangzik, hogy ambivalencia), hogy na végre, ki a here vagy te? És azthiszem abban az egy hosszú pillanatban több testvériség és impulzivitás (van ilyen szó, vagy megint csináltam egyet) volt, mint amennyi egész héten ért.

Nagyon nyáladzom egyébként?

Na jöjjön akkor egy klasszik ellensúlyozásképpen (legfőképp édesanyámnak ajánlva, mert röhögtünk rajta eleget régen (apunak ne engedd, hogy megnézze. Vagy de, de akor Szilárdnak küldöm.)). 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.