Habár meg kell jegyezzem, hogy közel sem megy úgy, ahogyan szeretném, BMX-ezni: kurvajó.

Borzasztó régen volt az, mikor én utoljára ennyire élveztem valamit, teljes szívemből. Hogy volt valamiért felkelni, hogy volt valamin agyalni, valamiért szorítani, ami be tudta tölteni a napjaimat, és annak végén pedig elégedettséggel tudot eltölteni, hogy nyugodtan tudjak aludni, nem pedig azzal a tudattal, hogy a mai nap is elvesztegetett idő.

Lovon azthiszem utoljára 10 éves koromban éreztem ilyet, utána már csak az aggodalmak, a szorongás, a megfelelni akarás, de nem megfelelés maradtak. A kardot az elején élveztem, de annak a helyét egy idő után átvette valami szívfájdalom, amit sosem fogunk megtudni, kinek a hibája volt, vagy kinek köszönhető, de mindegy is.

Most megint van miért felkelni, van miért rajongani, és ez jó. Büszke vagyok a 'Picasso Dalmatája'-festményre az alsó lábszáraimon, a szétcincálódott Carhartt-nadrágomra, mert tudom, hogy az egyik szárát a küllő, a másikét a lánctányér tépte össze, büszke vagyok a headset-em horzsolásaira, mert tudom, hogy én kúrtam oda a betonhoz.

Ma egészen meg vagyok elégedve magammal, előszedtem ilyen dolgokat, hogy pogo, meg forkglide, és mondhatom, egészen remekül szerepeltem. Némileg visszavetett, hogy a stucnim-at hiába húztam meg, folyton forgott jobbra-balra a forkglide-nál és a százezerszer elbaszott barspin-ek után (megjegyzem, gyro nélkül ez egy réééémáloooom) az egész headset. A végére sikerült a vaksötétben az elemlámpa fényénél nagyjából helyreraknom, szóval mostmár csak a crankset miatt kell aggódnom, amivel nem tudom, mit csináltam, de olyan a hangja, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna alólam. Fizikailag egyébként kutyabaja, csak ijesztő, meg mondjuk az egész kurva Boston Road tudja, hogy megyek valahova, vagy jövök valahonnan, mert olyan hangom van, mint egy zárlatos Terminátornak (Avagy Elektromodulátor dvá). És ha nem is vagyok egy Matt Wilhelm, azthiszem, nem is csinálom én ezt rosszul, sőt, ami sokkal fontosabb: rettenetesen évezem. Minden egyes alkalommal, mikor seggreülök egy pogo közben, szétröhögöm magamat, minden alkalommal, mikor pofáraesem, vagy bekúrom a térdemet a betonpályába, még egy kicsit magabiztosabban állok vissza a pedálra.

..és minden alkalommal egy kicsit jobbnak érzem magamat. És ez most nem arra vonatkozik, hány centi magas volt az a bunny, vagy hogy hány kört sikerült forkglideolni.

Hanem azt, hogy végtelenül boldog vagyok, amiért találtam magamnak valamit, ami egy kicsit erősebbé tesz.

Hogy a reggeli térdfájás, az izomláz és az esti végtelen, de jóleső fáradtság örömmel tölt el.

ez most nyáladzás volt a javából, bocs, de fáradt vagyok. A lényeg azthiszem, azért benne van, úgyhogy most egy hasonlóan nyálas-besírós számot fogunk hallgatni aláfestőzeneképpen (a valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene, mondta az Akkezdet Phiai).  Érdemes végignézni, aki még nem látta, mert nagyon szép és érzékletes, volt idő, hogy csupán a látványtól be tudtam sírni, én, igen, én, aki él-hal, megvész az ellentétekért, csudijó darab,

Azrt azt így a végére megjegyezném, nekem vannak a legjobb fej szüleim a világon. Az átlag szülő, ha a gyereke kitalálja, hogy ő most BMX-el akar bohóckodni, depláne felnőtt létére, akkor az az általános reakció, hogy hülyevagy gyerekem és álljále ezzel a marhasággal, ezzel szemben pár napja az én anyám szelíd bunnykat kívánt nekem estére, sőt, még a RideUK-t is lecsekkolta. Loál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.