de nyilván mindenki tudja, mi lenne.

Szóval az egyetemi lét tegnap újra elkezdődött annak minden nyűgével és jellegzetességével együtt. Tegnap egy egyébébként gyakorlati, de kivételesen elméleti órával kezdtünk, és rögtön nem is értettük, hogy mi a faszért van nekünk egyáltalán ilyen óránk, miszerint Introduction to Video.

És még az előadónk sem értette, saját bevallása szerint ő csak a hülye, akit beültettek ide órát tartani, ő egyébként a filmes szak főmuftija. Véletlenül sem hősködni akarok, az alsó lábszáram a bizonyíték rá, hogy azt nem szabad, de két órán kersztül nem csináltam mást, csak halálra untam magamat. Egyrészt nem készülök se videokliprendezőnek, sem filmes utómunkásnak, másrészt a zilált tizenéves előéletem miatt relatíve jól tájékozódom vágóprogramokban, depláne ha a Final Cutról van szó. Jobbhíján, amig a többiek próbáltak videót importálni, én primitív effektezgetéssel próbáltam agyonbaszni az időt, meg vicces dolgokat csináltam a SysPref-ben, mert addigra már kiütöttem az adminjelszót (az illetékeseknek azt üzenem, hogy 'oktatas'). Apropó Apple, annyi boldogságom azért volt, hogy ennyi MacPro-t egy teremben nem sokat látok, most viszont el vltam halmozva, legalább 25-el. Bár csak 2,66-osok, na dehát istenem, ez nem az a gazdasági helyzet, mikor minkét orrlyukamban egy-egy Nehalemmel koktélozok a Karib-tengernél.

Továbbá azt sem értem, hogy miért volt ebből ma mégegy, tényleg elméletnek meghirdetett óránk, mikor a szakirányunk Music Technology SPECIALIST-ként van megnevezve. Annyi átvezetéssel szolgáltak, hogy jó, dehát kell konyítani a videoklip-mékinghez is. Aaaaaha. Köszi.

Amúgy az elméleti óránkat egy olasz-szláv-eszkimó (ezt sikerült alkotnom, mert szláv neve, olasz akcentusa és fókafeje van) csávó tartja, rettenetes akcentussal, és kisebb összegem van rá, hogy megsül a kezében a gesztenye. Vagy ahogy Mr. Garrison mondaná, olyan meleg, hogy csak ronggyal lehet megfogni. Középkorú meleg hang/film-ember pipálva.

Konstans röhögés mondjuk volt az órán, mikor szakirodalomról beszélgettünk, és előkerült két weboldal is, a mandy.com és a shootpeople.com (mert ugye kameratechnika és felvétel, ééérted, egyébiránt mindakettő munkalehetőséges dolog, amolyan szakterületen belüli munkakeresős-hirdetős). Már a shootpeople is kiváltott némi cikázó röhögcsélést a teremben, de a legkirályabb mondat ma kétségkívül az volt, hogy

'Basically Mandy.com is for jobs you get money for, while shootpeople is rather for practicing and experience'

Éljen Columbine!

Kötelező irodalmat már osztott is az úr, akinek bonyolult a neve, úgyhogy mostantól a Don Gatto néven fog futni (ide akartam beszúrni képet a főnökről, de csak Vörös Harryről meg Babylonról találtam).

A könyvek árát még nem néztem meg, mert hazaestem, bezabáltam, rosszul lettem és elaludtam, de gyanítom, nem olcsó (de jóóóó).

És a mai nap legnagyobb meglepetése az Introduction to Sound előadásom volt, ami három órás volt, de nem ez a lényeg (bár a vége fele már jelentős beborulásokat produkáltam).

Előszöris a cím láttán azthittem, hogy három órán keresztül fogom sírva rágni a körmömet, mert arról fogunk beszélgetni, hogy a hang, meg annak a terjedése, meg zárt tér, meg határoló felületek, szóval minden, amiről olvastam rossz esetben 1500 oldalt és vizsgáztam is belőle (hagyjuk).

A másik aggodalmam az előadó nevéből táplálkozott, aki...nő. Orosz (származású, de akcentusnak nyoma sincs).

Én meg ugye világ életemben remekül kijöttem a nőkkel, joggal aggódtam, pláne mikor lecsekkoltam a fotóját is (cicaharc, hááááárrr), és rájöttem, hogy ez a nő, ez mocskos mód dögös.

Summa summarum, egészséges módon már előre utáltam.

Ehhez képest kurvára élveztem az óráját, szó nem volt itt golflabdákról meg visszaverődésekről és SIL-ről és SPL-ről (azt majd azthiszem holnap kell végigszenvedni, ezerháromszáznégymilliárdszorra), sokkal inkább arról beszélgettünk, mi nekünk a hang, miből táplálkozik a zene, és hogy mennyire nem vesszük észre, mik azok a természetes hangok és zörejek körülöttünk, amik minden nap körbevesznek minket.

Elég érdekes feladatokat is kaptunk, bá legnagyobb bánatomra az első, öt hét múlva leadandó munkánk csoportmunka, én egyébként is remek csapatjátékos vagyok (NEM), de tegnap óta ráadásul tetőzni látszik az emberundorom is. Jelenleg egy rinocérosz szociális érzékenységét birtoklom.

Megjegyzés, hogy a további feladatokat jórészt Ableton-ban kellene csinálni, amit meg én nem szeretek, de állítólag jó nekem, ha megismerkedem vele jobban. Meg egyébként is, professönelz, béjbe.

Inkább volt ez filozófia, de rengeteget tanultam belőle, például hogy aki valóban zenén nő fel, az mennyire el tud tunyulni ama értelemben, hogy fogalma nincs, honnan táplálkozik egy-egy hang vagy dallam, és abba meg bele se gondol rossz esetben soha, hogy ezt a világot gyakorlatilag újra lehet tervezni egy digitális rekorderrel, egy mikrofonnal, egy samplerrel és sok türelemmel, akár a nyílt utcán is.

Nekem beindította a fantáziámat. Régen is felfigyeltem már nekem tetsző hangokra, egy ismerősőmnek köszönhetően, aki sokszor zavarát és unalmát a nyikorgó szék, vagy a kávéfőző hangjának utánzásával próbálta csitítani, de mondhatnám ide most például a hajtókarom nyöszörgését, vagy az aaabszolút kedvencemet, a törvénytelenül kerregő kerékagyakat, vagy akár a patadobogást.

Szó volt ugye a hangok modulálásáról-manipulálásáról, hogy a Terminátorhoz miért azt a hangot kapcsoljuk, amit, meg hogy a régi, Zs-kategóriás Jackie Chan-filmek poffoneffektjeinek mért is van útlevele a 2000-es években, vagy hogy a gyereksírás miért olyan kibaszottul idegesítő. Három órás előadás lévén elég hamar kilyukadtunk ahhoz a képhez, mikor a Terminátor egy csecsemő vonyítására vonul be a fémes zaj és kattogás helyett, aktuális idegállapotomat pedig hűen lefesti, hogy én ezen képes voltam majdnem fél órát szakadni a röhögéstől. Vizuális típus vagyok, sajnálom. Meg retardált is.

A nő pedig nyílt, kedves, a fotó meg jó régi lehetett, mert azóta legalább 10 évet öregedett és levágatta a haját, így olyan igazi kis életvidám, kicsit elvont figura, tisztára, mint egy rajzfilmhős.

Sokmindent elmond egyébként a karakteréről és az oktatási stílusáról, hogy csak akkor vettem észre, hogy a vállamig sem ér, mikor az óra végén kifelé elhaladtam mellette...

A postot lusta voltam átolvasni, nyilván tele van hejjesírási hibákkal, majd csinálok vele valamit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.