annak az az elsődleges oka, hogy fáradt vagyok. Mondom.

Egsz nap szaladgáltam ugyanis Londonban a szakadó esőben, metróról le, metróra fel. Elmentem a Half Pipe-ba, vettem Gyrot, jó fasza, csak utána közölték velem az Evans-ban, hogy a hónap végéig nem tudnak beírni szervizre.

WTF fej nambör van.

Halfpipe-éknak küldtem mailt (hívni nem tudtam őket, mert nincs pénz a kártyámon), hogy holnap beslattyoghatnék-e a döggel, de ott mindig akkora a népsűrűség, hogy bizonyára azért nem írtak vissza eddig, mert kurvára nem értek rá ímélezgetni velem. Holnap majd intézek valamit, a Gyro-nak fel kell kerülnie még a héten. egyébként jóarcok a srácok, nem sok nőneműt látnak munka közben, szóval amíg másik hárommilliárd emberrel kellett foglalkozzanak, leültettek, sőt, még kávét is akartak főzni nekem.

A rohangálás után még várt rám egy két órás halálunalmas előadás, vágás alapok, halálra untam magam, ezt Graeme bácsi észre is vehette, mert jól kiszúrt magának, két órán keresztül engem baszogatott (viccesen, na, nem kell komolyan venni). Állítása szerint úgy nézek rá, mintha tökéletesen hülye lenne.

Lehet benne valami, de nem akartam az óra közepén nekiállni elmagyarázni neki, hogy én mindenkire így nézek.

Szóval most ülök, sört iszom, csokit zabálok, Andrew-t próbálom szórakoztatni, aki továbbra sem fogadhat látogatókat, és semmiféle motivációm nincsen arra, hogy kicipeljem a picsámat innen...

Londonnal kapcsolatban egyébként az a tapasztalatom, hogy főképpen Central London olyan, mint egy kilencvenes évek eleji Slayer-koncert. Ha nem mozogsz a tömeggel, neked annyi, agyontaposnak, megfulladsz, soha többet nem találsz haza, legrosszabb esetben még a sört is kiverhetik a kezedből.

Egyébként azthiszem leginkább az utazás része fáraszt le a napi teendőknek, másfél-két órákat megyek valahova vagy jövök valahonnan. Tíz perc alatt intézem el, amit kell, csakhogy a város másik végén, úgyhogy fel kell magamat nyomorgassam a metróra, és számolni, hogy Hammersmith, Shepherd's Bush, stb. Mint egy elbaszott mókuskerék..

...elfáradtam, Sanyika.

Na kinek fordult meg a fejében, hogy vajon milyen sűrűn voltam én Slayer koncerten a kilencvenes évek elején...?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.