A cápák és a nőtlen szakács története
2009.11.09. 01:39
Eklektikus cím, mi?
Van oka, persze hogy van.
Ma kéremszépen megkaptam az otthoni cuccaimat, a kedvenc IKEÁS takarómat, a monitorjaimat- amivel kezdetét vette vérverejtéke akusztikai csatározásom, hogy ne a következő szoba közepén legyen kb. a stereo-tér közepe, stb-, egy teljes fiókot ki kellett ürítsek, hogy elférjen a Pick szalámi meg a kolbászok (dzsízöszkrájszt). Van finom borom is, bár nem 2000-es hatputtonyos, hanem '99-es és csak háromputtonyos, de jó lesz. Na meg a lekvár, ugye...és kaptm Starbuck's-os begrét, és a London Aquarium-ba olyan poharat, ami tudjátok, két réteg műanyag, közte valami vízszerű dologgal, csillagokkal meg úszkáló figurákkal, mint amilyen négy éves koromban volt és imádtam, csak eltört, asszem.
Mielőtt belekezdenék, elmondanám, hogy azért nincsenek fényképek, mert az egyiket itthonhagytuk, a kamerába meg elfelejtettem beleteni a memóriakártyát. Paff, pedig ha valami, hát a mai nap megért volna néhány fotót.
Elvittem ugyanis a szüleimet (meg ők engem, hehe) a London Aquariumba, ami lehet, hogy tizenhat font volt fejenként- nekem csak tizennégy- de szerintem megérte.
Ilyen közelről basszameg még sosem láttam cápát.... ott úszkáltak tőlem pár centire az üveg túloldalán- kurva anyját az üvegnek, btw-, és egyszerűen le voltam nyűgözve Apuval meg is állapítottuk, hogy ez már abnormálisan tökéletes állat. Hiába vizslattuk, sehol nem láttunk rajta hibát, egy repedést az elméleten, egy olyan pontot, amit lehetett volna jobban is csinálni.
No meg aztán érdekes módon néha az az érzésem támadt, hogy én bevonzom ezeket a dögöket, ugyanis akárhova ültem, rövid időn belül odaúsztak. Gondolom egyébként minden látogató ezt gondolja, de nembaj, ez az én saját kis illúzióm, nem adom. Szóval higyjétek el, nem semi érzés, mikor egy több, mint három méteres tökéletes predátor néz veled farkasszemet hosszú percekig. Tökéletesen lefagysz, megáll az idő, egyszerre forr fel benned az alázat, a félelem és a leírhatatlan csodálat.
Utoljára ilyet akkor éreztem, mikor az állatkertben voltam exszel, én pedig türelmesen üldögéltem a tigriskifutó oldalában- mire tigris úr úgy döntött, hogy odajön hozzám, megáll előttem és hosszú percekig bámul az arcomba kb. öt centiről. Én hanyattestem, seggreültem és percek múlva is csak makogni tudtam, úgy segítettek fel a földről, hogy izé, nem semmi, jól vagyok-e...?
A kép illusztráció, a fajta egyezik (Sand Tiger Shark)
Persze ezt sem bírtuk ki röhögés nélkül. Az Aquariumnak van egy Shark Walk rémnevű része, ami abból áll, hogy egy üvegaljú folyosón kell végigsétálj- na és mi van alattad? Hát persze, hogy a baszomnagy tartály a cápákkal.
Megmondom őszintén, mikor megláttam, hogy aha, innentől kezdve üvegen kell lépdelni, elkezdtem felidézni az edzett üveg fizikai tulajdonságait, de nem győztem meg magamat száz százalékosan. Szóval álldogálunk ott, senki nem szól semmit, mert azért nem valljuk be, hogy befostunk, mire apám jelentőségteljesen megszólal:
-Na menjé', anya!
Persze én percekig lépegettem élvezettel az üveglapokon, míg jóédesanyám a falba kapaszkodva a három centi széles betonszegélyen egyensúlyozta keresztül magát, majd próbáltak leimádkozni az üveglapról, merhogy drága az egyetem, ne dögöljek má' meg.
Az est fénypontja viszont vitathatatlanul a vacsora volt. Az akvárium után már mindenki éhes volt és hisztis, ide idézném a NYUGOGGYÁLE-epizódokat. Szóval a SOHO-ban kutattunk kaja után, mert volt, aki steaket, volt, aki indiait, volt, aki börgerkinget, volt, aki meg magyarosat nem akart enni, szóval nehéz egyezkedés volt. Végül találtunk egy éttermet, ami szimpatikus volt, meg az étlap is nagyjából rendben volt. Csak mikor beértünk, esett le, hogy hoppágeci, ez egy első osztályú étterem, autentikus olasz pincérekkel, kabátlevevéssel, világító fehér asztalterítővel..
Hát kérem, karácsony van a pofámban, még mindig. Én nem tudom, mikor zabáltam utoljára ilyen jót, a francia-olasz konyha színe-java került a 32cm-es átmérőjű tányérjainkra. Mondtam, hogy na én hozzámegyek a szakácshoz, apjukkal fogadtunk, hogy ha megkérdezem, nős-e a séf, bármit kérhetek a Bentley-n kívül (hosszú sztori). Megkérdeztem, mire megtudtuk, hogy séfünk 23 éves, pincérünk mondta is, pont jókor szólok.
Ezután a következő rövid párbeszéd esett meg asztalunknál, az olasz sör és olasz bor után- előbbitől én és apjuk, utóbbitól anyjuk csípett be-:
Anyjuk: te egyébként mit eszel?
Apjuk: Nem tudom, de mindjárt énis megdugom a szakácsot.
Persze annyira vonyítottunk a röhögéstől és végig olyannyira vállalhatatlanul viselkedtünk, hogy fizetés után pincérünk kitöltött mindannyiunknak (magát is beleértve) egy-egy kupicányi citromízű hűbazmeg-pálinkát, amit jól lehúztunk, úgyhogy szülők innentől kezdve estek-keltek végig a Regent street-en, míg elértünk a metróig, remélem, hazaértek Paddingtonra, mert az Oxford Circus-től én már az ellenkező irányba mentem haza...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ezt böfögtétek ide