Ha már itt tartunk, Istennel nem régóta vagyok napi kapcsolatban- úgy egy éve, másfél-, de meglehetősen sajátos módon.

Közöm nincs sem a keresztény, sem másmilyen világvallás szomorú eszmefuttatásaihoz és általános bűntudatához, sem istenképéhez (bár a szakállas öregúr elképzelést még nagyjából osztom) mert úgy gondolom, hogy engem ideszültek erre a világra, nem csináltam semmi rosszat- ez mondjuk nem igaz, de én azt is vallom, hogy az én Istenem ezt pont leszarja-, miért kéne tőle félnem? Nekem van egy sajátos ivócimbora-jellegű viszonyom az öreggel, amit fejlesztgetek szépen, és nyilván évek kellenek hozzá, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni ennek mibenlétét, de az én hitemhez jelenleg az a legközelebbi jellemzés, ha azt mondom, bármikor, félelem nélkül lefaszfejezem Istent, ha annak tartom. Ő meg ezt rendszerint úgy viszonyozza, hogy kirántja alólam a szőnyeget valami apróbb szívatással, én meg dacolok, erősködöm, aztán belátom, hogy jóvanbazmeg, te nyertél. Aztán van olyan is, mikor az öreg jól kel fel reggel, vagy meglesi Angelina Jolie-t zuhanyzás közben, vagy mittudomén, és ettől jó hangulatba kerül, és meglepően normálisan áll hozzá az életemhez. Ilyenkor szoktak történni olyanok, hogy megtalálom az ezer éve keresett kedvenc zoknimat (mondjuk ilyenre nem emlékszem, hogy lett volna példa), vagy Angliába költözöm.

Na igen, Isten alámtol dolgokat, az orrom alá meg azt a bizonyos szrződést, én pedig annyira egoista vagyok és lelkes, hogy nem olvasom el a szöveget, csak aláírom. És akkor jön az a rész, mikor megkaptam, amit akarok, aztán korántsem tudok vele mit kezdeni (a köznyelvi interpretációban 'vigyázz, mit kívánsz, megkapod'), mint ahogyan azt a jelenlegi példa is mutatja.

Tanult barátom egyszer erre azt mondta, hogy velem azért történnek furábbnál furább dolgok, mert szórakoztatom Istent. Tény, hogy nem éppen mindennapi az életvezetésem, a problémamegoldási procedúráim sem éppen megszokottak, de azért ez nem ok szerintem arra, hogy egy virtuális-emocionális akadálypályán kelljen rohangálnom egy fél tankkal a hátamon, lézeres vérsügérekkel körülvéve.

Hozzá kell tegyem, nálam cinikusabb, szarkasztikusabb, dacosabb és egoistább balfasz csak egy van, és az szerintem a Jóisten.

Stílusérzéke egyébként állítom hogy van, no persze minden művésznek van egy-két félresikerült műve (ott van például a kacsacsőrű emlős, hogy egy relevánsat idézzek), senki sem tökéletes. Illetve de, mert azzal a princípiummal is egyet kell értsek sajnos, hogy a lét alapja, hogy Isten tévedhetetlen. Nem abban az értelemben, hogy egyet kell érteni vele- én például rendszerint nem-, vagy igazat kell neki adni, hanem abban az értelemben, hogy tök mindegy, mit akar a vé lókötő, nyöszörögni meg kapálózni, azt lehet, de tenni ellene úgysem tudsz/tudok. Na, ez a tévedhetetlenség.

Most például konkrétan basszameg.

Ó igen, amikor én szóbahozom Istent, tökminegy, hogy a Bzilikában, vagy a Patkóban sörözgetve (oda sem jártam soha sörözni, ma ilyen képtelen példák nap van) akkor lehet tudni, hogy éppen igen nyomorultul érzem magam, és ebben a tehetetlenség is közrejátszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.