Vigyázat, radikális tartalom!

A neveket/zenekarneveket a diszkréció érdekében kiszedtem.

Júniusi gondolkodásból előtúrva.

Aztán. ******tel sokat beszélgetünk, sokszor előkerül a zenekarosdi is, mert mindig érdekes a véleményütköztetés a keverőpult két oldaláról. Ő hisztizik az egyik oldalról, én ordítok a másikról. Ő mesél az együtt dolgozás nehézségeiről, hogy mennyire bonyolult dolog tulajdonképpen ez az egész. Hogy mi a baj azzal, ha két frontembere van egy zenekarnak, és merőben más az elképzelésük arról, mi is akar lenni az ő produkciójuk (ld. filmezés). Mesél reakciókról, a sajátjáról és a többiekéről, én pedig figyelek és figyelek, mert ezek a beszélgetések rémesen tanulságosak. Mert akár tetszik akár nem, pszichoakusztika ide, iránykarakterisztika és mátrixok oda, itt mégiscsak emberekkel kell foglalkozni (nem nem, ez más, mert itt uralkodhatok rajtuk, rossz a kérdésfeltevés!). Megintcsak David Attenbrough lelkesedésével figyelem ezt a csodálatos állatfajt, az embert, annak is a zenész alfaját. Mert ha teoretikusan nézzük a dolgot, akor már az alapszituáció is egy megoldhatatlanság, akár a nullával osztás: zenészeket kezelni. Lelkibeteg, földtől elszakadt, hisztérikus, dekadens, logikátlan barmok már önmagukban is, a társadalomba való beilleszkedésre tökéletesen alkalmatlanok, akárki akármit mond: és akkor összezárják őket egy légtérbe hetekre- hónapokra, hogy együtt legyenek konstruktívak abban az egyetlenegy dologban, amihez értenek: a zenében. Ha nem világos, mi ezzel a probléma, itt a remek hasonlat: adott egy darab hátszíndarab. És adott...öt kutya. És mindegyik kutya magának akarja a legnagyobb részt, még ha hajlandó is osztozni (de egyébként nem), mindegyik kutya más irányba ráncigálja a húst, senki nem lakik jól, ettől mindegyik kutya egyre idegesebb, agresszívabb, mígnem valaki oda nem mar a másiknak. És akkor már senkit sem érdekel a darab hús, senkit nem érdekel, min martak össze, csak az, hogy a másik egy szemétláda. És folyik a fülükön kifelé a tesztoszteron.

***** elmondása alapján a *********** is odaért a belemarós részhez, a hús ráncigálása már megvolt: megvolt az anyázás. És itt jövök rá, hogy a konfrontáció milyen nagyon sokszínű. Mert nem voltam ott, de ismerem mindkettőt, mint a rossz pénzt, és tudom, hogy amit ők művenek egymással, az sokkal betegesebb, hosszadalmasabb és veszélyesebb, mint egy kiadós ordítva kurvaanyázás a szoba két sarkából.

....a differenciálszámításokat a hülye is meg tudja tanulni kis akarással, na de ennyi, és főleg ilyen embereket kordában tartani? Ez a tehetség.

Ha egyszer eljutok odáig, hogy valóban össze kell tartanom egy zenekart, és kitaposni belőlük a legjobb teljesítményüket, biztos, hogy az lesz az első dolgom, hogy leültetem őket és

-na és most mindenki szépen elmondja, hogy mit utál a másikban!

És a releváns napirajz:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.