A tegnapi időbeosztással voltak problémák, de cca. 12 órát így is sikerült lehúzzunk főnökúrral.

Kezdődött ott a dolog, hogy nyolcra beszéltük meg a találkozót okításom okán, ellenben ő meg volt róla győződve, hogy kilencet mondott, mondjuk nem is lényeges, mert ígyis csak fél tízre ért oda, én meg álltam másfél órát a 8 fokban, elfogyott a kávém, satöbbi, nem voltam épp a legjobb kondícióban, viszont volt időm világmegváltani, és újrafelfedezni, hogy a valaha készült legkirályabb albumot a Beatles jegyzi.

Okításom alapvetően a leadandóm átnézéséből és bővítéséből állt, kicsit át kellett rajzoljam a blokkvázlatot, meg ki kellett egészíteni a cucclistát, tegnap éjszaka végülis megcsináltam, mpostmár csak valami remek szöveget kéne hozzá kitalálni, hogy oké, el van ez baszva, de miért jó, hogy el van baszva.

Okításom érdekesebbik része természetesen a pult köré épült, szépen átnéztünk mindent, mi hova megy, mi mit csinál, mi az, amit nem nyomunk meg mert felrobban, és mi az, amit sosem használunk. Megkockáztatom, kezdem érteni a struktúrát, ami a világon semmit nem jelent, mert egy másik pultnál ugyanekkora kérdőjel villog majd a fejem fölött, hogy most akkor mi van (kedvencem a kisfader-nagyfader vs. potmeter agyrém), és ugyanúgy kapok epilepsziás rohamot az első kérektöbbzengetőt-től.

Viszont elégedettséggel tölt el, hogy ha le kell üljek egy pult elé és csinálni vele valamit, nem az RT60 jár majd az agyamban, keresve a megfelelő, releváns információt, amit használni tudnék esetleg, hanem jó eséllyel lesz valami elképzelésem arról, hogy gyakorlatban mit és hogyan kell és érdemes csinálni.

Beszélgettünk főnökúrral az elmélet vs. gakoratról, és mindketten ugyanazt a konklúziót votuk le. Amit én, és még több ezer diák tanul egyetemen, az a világon semmit sem ér a gyakorlatban, maximum szájkaratézni lehet vele, de valódi, megbízható tudást nem szolgáltat.  Ha nem erőszakoltam volna be magamat különböző stúdiókba, a mai napig fogalmam nem lenne, mit csinál egy aux send. Illetve azt tudnám, ő mit csinál- arról nem lenne fogalmam, én mit csinálok vele, és akkor most egy legalapvetőbb példát citáltam ide.

Olyan ez, mint magyarországon a nyelvoktatás. A diákok több, mint felének van valamilyen nyelvvizsgája- vegyök most az angol példáját, mert azt ismerem jobban-, de a nyelvvizsgázók szerintem több, mint háromnegyede egy büdős szót sem tud szólni, ha el akarja magyarázni egy angol anyanyelvű országban/államban, hogy nem, nem kér káposztát a sült kacsa mellé, és uram, legyen szíves, hagyja abba megerőszakolásomr irányúló tevékenységét.

Mint ahogyan csoporttársaim nagyrésze sem látott még életében soha zengetőt közelről, csak mikor HughGrant próbál a rendelkezésre álló kurvarövid idő alatt minél több dologgal megismertetni minket, legalább alap mínusz húsz szinten.

Úgyhogy kurva szerencsésnek érezhetem magam. Vagy talpraesettnek, mittudomén.

A délelőtti session a kommersz rnb zászlója alatt zajlott, amit ugye messzire kerülök, mint az epedába rejtett halott lotyót, nagyrészt énekfelvétel, abból is a kínlódósabb fajta, sok autotune-nal, amit én személyesen a muzikalitás McDonald's-ának tartok, dehát a mai divatok hihetetlen dolgokat képesek piedesztálra (-ezt így írják?)  emelni.

Régóta visszatérő kérdés bennem, hogy vajon én vagyok-e az egyetlen ember, aki ha egy Pitch Shifter a keze ügyébe kerül, azonnal nekiáll vele szórakozni, de nem ám otthon egyedül, abban nincs semmi helyzetkomikum, hanem mondjuk egy session kellős közepén. Mondjuk emelni a hangulat fényét azzal, hogy a zenészekkel csak és kizárólag egy pitch shifteren átküldött vizipókhanggal vagyok hajlandó kommunikálni. Mindig azt hittem, ez nem illik a práfásszionáliss művészekhez, de tegnap azt hittem, nem hiszek a szememnek (ennek sem volt így értelme, sebaj).

Az AutoTune-tól ugye relatíve egyenes az út a Pitch Shifterhez, amit egy adott hanghoz akartunk felhasználni, de az eredmény annyira vicces és obszcén lett, hogy először tizenöt percet röhögtünk rajta, aztán főnökúrnak megjött a kedve a további kísérletezéshez, úgyhogy még fél órán keresztül állítottunk elő vállalhatatlan beszédhangokat és közben folyt a könnyünk a röhögéstől. Él bennem a kép, mikor főnökúr a keverőpultra borulva röhög, a vokalista a mikrofonállványba kapaszkodva törölgeti a könnyeit, én meg azon erőködöm, ne én vihogjak a leghangosabban/legtovább. Igazán felnőtt és érett módon viselkedtünk egyébként végig, a Virányosi óvoda hozzánk képest masterképzés. Mikrofonbafingás nem volt, de szerintem csak egy hajszálon múlt.

Mivel tudathasadásos runner/T-girl/asszistens vagyok, a nap nagy részét egyébként, amíg a többiek zenét írtak, Macintosh-szereléssel és kulcskereséssel töltöttem (le kellett volna fnyképezni a fejüket, mikor ők félórája keresték a kulcsot, én meg egyszercsak felálltam, bementem a live-ba, felvettem a kulccsomót az ablakpárkányról, kisétáltam és egy szó nélkül átnyújtottam a gazdájának, majd visszaültem SMC-resetelni).

Voltam kávéért is, hogy a klasszikus munkaköri feladatokat is megemlítsem.

A második session viszont sokkal élvezetesebb és tanulságosabb (eddig bírtam elkerülni ezt a szót, mostmár feladom) volt. Egy hölgy hozta az ötleteit és az énektémát, írtak kicsit, és tátátá, felvétel.

Van az a fajta énekes, akivel kínlódni kell, avagy átlagos, meg van az, akivel kimondottan jó dolgozni. Ennek a hölgynek nem volt különösebb stúdiótapasztalata, egy felvételen és azon kívül, hogy egy magát producernek valló egyén egyszer bepróbálkozott nála aljas módon,  de valami hihetetlen hangja volt. Olyan, amit én úgy hívok, hogy üveghang, és nagyon nagy mázlinkra volt egy TLM103-unk, ami iszonyatosan jól állt a hangjának, pedig ez meglepően keveseknek fekszik, már amennyit én hallottam különböző embereknél. Biztos a tranyóhiány, de tényleg annyira feszes let a hangja- nem fülsértő, vagy karcos- hogy azthittem, össze is törik. Apropó TLM, számírásnál ugye én veszek fel, mert főnökúr polihisztor ugyan, de szétszakadni nem tud, tehát ő a liveban zongorázik (upright, blööeeeeee), én meg menedzselem a technikai részleget. Öhöhhö, Behringer C2 párral volt bemikrofonozva a zongora, mondom ez szar, tegyük fel a Neumannt pluszban, és működött jól, meg is lettem dícsérve érte. Pedig féken kellene tartanom a mikrofondzsungel-életérzésemet, béjbe.

Késő délután-estefele már csak számírás maradt, ebben nem nagyon volt gyakorlata a hölgyünknek, ez látszott, úgyhogy főnökúr meg én vittük a munka nagy részét, nálam a hangszerelés, nála a konkrét kottázás-játszás, egészen érdekes lett a végeredmény, csak az élődob-felvételre nem maradt időnk, pedig az nagyon odabaszott volna.

Azért néha felordított benem egy kínlódó hang, hogy mégis mi a faszt csinálok, én IC-fejű pustakezes kötöttfogású potméterbuzi vagyok és utálom a prducereket, akkor miért csinálok úgy, mintha? Nem, bazmeg, én nem vagyok prudcer, és nem is leszek. További aggasztó tény, hogy mikor délelőtti klienssel beszélgettem a szerepekről, és említettem, nem vagyok a producertípus, az istennek sem tudtam megmondani neki, miért nem.

Kis utánaszámolással egyébként gyorsan kideríthető, hogy bizony többé-kevésbé lejárt a két hét próbaidőm. Mivel az első héten keveset voltam, a keddet még beszámítjuk, aztán szerdán két session között kiértékelünk engem és megbeszéljük hogyan tovább...

..és azthiszem elöljáróban annyit mondhatok, hogy amilyen szkeptikus voltam főnökúrral, meg az egésszel kapcsolatban, annyira megszerettem főnökurat is (a magukat illetékesnek képzelőknek üzenem, aggodalomra semmi ok, nem az esetem), és azthiszem, szeretnék itt dolgozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.