Jajbazmeg, hát a legfontosabb, ami még releváns is:

voltak szívesek értesíteni, hogy kegyeskedtek megszánni engemet egy remek szobával a kollégiumban. Ugyhogy ebben a büdösronda, szocreál-dialektikus materialista-artnovu-minimalista betontömbben fogok lakni, hogy:

A környék egyébként jópofa, főleg Ealing középpontibb része, ahol az egyetem épülete van. Szülő szerint ennél angolabb és ennél kisvárosibb már nem is lehetne, csak színházban avagy filmben. Azért az látszik, hogy sok a fiatal, nem a Naplemente Idősek Otthonában kell lehúznom az elkövetkezendő pár évet.

Rögtön találtunk is egy baromi jópofa sörözőt, ahol ugyan teát nem adtak, sem kávét, de a csapos csinált nekem egy pohár jó jeges, jó citromos vizet, merthogy őszerinte az nagyon jó torokfájásra és telis-tele van C-vitaminnal. Közben meg egy ír és egy Wales-i beszélgetett a pint söre mellett a pultnál. Délután kettőkor.

Imádom az angolokat.

Megfigyeltétek már, hogy az angol anyanyelvűek mennyire szeretnek röhögni egymáson? Pontosabban azon, ki hogy beszél. Az angolok röhögnek az íreken, az írek a skótokon (mondjuk amit ők művelnek, az tényleg nem beszéd), a Wales-iek mindenki máson- pedig messze ők beszélnek a legszebben-, az amerikaiak a pánangol akcentuson, és mindenki, együtt, mint egy nagy család röhög a kanadaiakon, akik nem röhögnek senkin, mert jámbor népség (a South Park megfogalmazása szerint 'békés, ámde visszamaradott szomszédaink'), más források szerint meg azért, mert túl buták hozzá. Ja, és félnek a sötétben, tessék nyugodtan kipróbálni. Try it öüt.

Ma valahogy képtelen vagyok egy témára fókuszálni. Bocs.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.