Gondolkodom pár napja, mi az a furcsa üresség, amit érzek, mióta itt vagyok. Gondoltam megkeresem az okát, biztosan alkottam valami teóriát erre is az elmúlt öt évben, és ez jó eséllyel dokumentálva is lett... és ezt találtam:

Tegnap *****vel remekül összevitatkoztunk azon, hogy az én utazásom tulajdonképpen micsoda. Szerintem egy újrakezdés; szerinte pedig csupán egy folytatás, egy szünetmentesség, amit én magam választottam és ráztam ki az élet egyébként magasra lokalizált zsákjából (gyönyörű hasonlat).

De én azthiszem, ugyanarról beszélünk, csak más a hasonlat, amit használunk rá (ezt most csak azért mondom, hogy nekem legyen igazam).

 

Csecsemőként valahogy annyirval egyszerűbb volt elkezdeni az életet; nyilván, mert akkor még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Mondhatni tabula rasa: fogalmam sem volt, mikor hat kilós voltam és bele akartam erőszakolni a kockát a kör alakú kivágásba, hogy mivel jár egy élet. És mint igazi kezdő, tökéletesen természetesnek vettem mindent, ami történt velem. Nem lázadtam, nem volt mi ellen, vagy inkébb miért, mert nem tudtam, hogy van másik lehetőség is.

Most pedig aztmodják, kezdhetem elölről az egészet. Megint mindent meg kell tanulnom újra. A mindennapokat, a nappalt, az éjszakát,újra meg kell tanulnom életben maradni, de most egy hideg és gőgös anyától: egy várostól.

 

Csecsemőként soha sem gondolkodtam azon, hogy vajon elég erős vagyok-e életben maradni Egy percig sem gondolkoztam, ha lázas voltam, hogy túlélem-e. egyszerűen csak túl akartam élni.

Mennyivel egyszerűbb volt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.